Irodalomtörténész, nyugalmazott főiskolai tanár, tanszékvezető, egyetemi docens, aki a mai napig oktat két egyetemen is. Emellett világszerte ismert haikuköltő, több folyóméternyi japán irodalmi mű fordítója. Munkája iránti tiszteletből a Japán állam a Felkelő Nap Rendje az Arany Sugarakkal és a Nyakszalaggal kitüntetését adományozta neki.

„Először azt hittem, azért kapom én a civil díjat, – jegyezte meg Vihart Judit – mert mindig mindenkinek segítettem, persze elsősorban a családomban. Ápoltam, akit kellett, támogattam, akinek szüksége volt rá. Aztán a szívemből a gondolat felszállt az agyamba, hogy bizonyára azzal érdemeltem ki, hogy 22 évig voltam a Magyar-Japán Baráti Társaság elnöke, ami tényleg nagyon-nagyon nagy munka volt. Rengeteg rendezvény szervezésében vettem részt, köztük volt például a Világ Haiku Fesztivál, és megalapítottuk a Magyar Haikunapot is. Több feladattal járt az elnökségem, mint a teljes egyetemi oktatói munkám.”

Judit mesélt a kezdetekről, honnan ered a japán kultúra iránti rajongása. Rengeteg magyar nyelvű japán irodalmi mű sorakozott az otthoni könyvespolcokon, gyerekként ezeket bújta. Már akkor feléledt benne a vágy, hogy megismerje Japánt és eljusson a felkelő nap országába. Japánul csak az egyetemen kezdett tanulni, harmadik szakként vette föl a magyar és az orosz mellé. A japán kultúrának két ága van, a kard és a krizantém. A kard a harcművészeteket jelképezi, a krizantém a japán kultúra másik részét. A krizantém a japán hatalom jelképe egyben, a császári címerben is benne van. Vihar Juditot mindkettő, a teljesség vonzotta, de főleg a krizantém. Ahogy mesél a japán kultúráról, olyan érzés keletkezik a hallgatóban, hogy ő Magyarországról messze nagyobb tudásra tett szert, mint sok japán ember.

„Igen, ez valószínűleg igaz – mosolyodik el. – A japán a világ legnehezebb írása. A kínai írásjegyeket vették át koreai közvetítéssel. Rajzokból alakultak ki a jelek. Egy-egy képnek megvan a kínai eredetű neve picit módosítva, és van a japán neve is. Hosszú és bonyolult lenne az egész rendszert elmagyarázni, csak kis ízelítőt adok. Egy képhez minimum két kiejtés tartozik, de van, hogy tíz. Amikor pedig kapcsolódik egy másikkal, akkor változik a neve. Még a japánoknak sem könnyű! Japánban a metró- és vonatállomásoknak a neve mindenütt háromféleképpen van kiírva. Van kétfajta szótagírásuk, ezt mindenki már az elemiben megtanulja, van a fogalomírás, és van a latin betűs, amit rōmajinak (római írás) hívnak. A pályaudvarok nevét kiírják a mindenki által tudott szótagírással, a művelt japánoknak fogalomírással, a külföldieknek pedig latin betűvel. A könyvekben azok kedvéért, akik nem tudják a fogalomírásjegyeket, piciben szótagírással is oda van írva a szöveg, hogy mindenki el tudja olvasni. Én tudom a fogalomírásjegyeket. Vizsgáztunk belőle, ha nem tudtam volna, megbuktatnak.” – meséli, mintha ez magától értetődő lenne.

Régen 6000 írásjel volt, ma már csak úgy 2200, ez utóbbi mennyiségnél Judit többet is tud. „Amikor japánokkal beszélgetek megtörtént nem egyszer, hogy akivel beszélek, felsóhajt, hogy nem jut eszébe valami, és engem kérdez, tudom-e. Majd nyújtja a tenyerét, hogy írjam neki le. Amikor pedig leírom, meglepődik, hogy tudom. De hát fordítok, kell, hogy tudjam!” – teszi hozzá.

Pedig a kezdet nem volt könnyű. Az egyetemen középkori módszerekkel tanítottak, meséli Judit, többnyire olvasás-fordítás dívott. Szeretett volna kijutni Japánba, hogy az élő nyelvvel is találkozzon, de próbálkozásai rendszeresen kudarcot vallottak, amiben szerepe volt annak, hogy a lányokat akkor még nem szívesen fogadták a japánok. 1986-ban sikerült kijutnia egy féléves továbbképzésre. A lehető legjobb japán egyetemre került, ami nagyon kemény próbának bizonyult, rengeteget kellett tanulnia. A helyzetet nehezítette, hogy igazi kultúrsokk érte. A japán gazdaság akkor volt a csúcson. Minden szokatlan, ismeretlen volt Judit számára. Sosem látott például korábban bankkártyát, nem tudta, hogy azzal kell fizetni, összecserélte a menza kártyájával, amiből adódott is furcsa helyzet.

„Japán közösségközpontú társadalom ma is. Sok minden változott, a nőknek több a joguk, mint volt régen, pontosabban ma már vannak jogaik, mert korábban nem volt semmi. – mesél az évek során összegyűlt tapasztalatairól. – Amikor először jártam Japánban, akkor még szombat is munkanap volt, sőt a férfiak fölajánlották a vasárnapjukat is a munkahelyüknek. Mára idomultak a világhoz, ott is megtörténik, hogy az emberek lógnak a munkából. A tradíció azért mégis nagyon erős. – teszi hozzá.

Erre is van egy példája. Kiotó 700 évig volt Japán fővárosa. Amikor a városban villamosozott Judit, meglepődve hallotta, hogy az egyik állomás neve „A vihar kapuja”. Az egyik legnagyobb japán írónak van egy novellája, ami egy létező kapunak a történtéről szól, amit úgy hívnak, hogy a vihar kapuja. Ez tulajdonképpen egy épület volt, amit még a XII. században leromboltak. Azóta nincs meg, de az állomás ma is őrzi az emlékét. „Megtartják a múltjukat – jegyzi meg Judit. – Óriási dolog. A japánok figyelnek arra is, hogy a fiatalokban is tovább éljen a múlt öröksége, ezért olyan rajzfilmeket készítettek, ami a régi mítoszokat dolgozza fel.”

Vihar Judit haikuk iránti szenvedélye a következménye volt annak, hogy szeretett fordítani és szívesen olvasta magyar szerzők külföldi fordításait. Így talált rá Macuo Basora. Beleszeretett, ezt a találkozást a műveivel nem lehet másképpen leírni. Minden egyes apró kis versét elolvasta, és ami le volt fordítva, azt is mind megkereste. Nagyon sok hasonló fordítás létezik. „Illyés Gyula megvádolta Kosztolányit, Babitsot és Tóth Árpádot - magyarázza Judit - azzal, hogy ők a szép hűtlenek. Nagyon szépeket fordítanak, de nem hűséges a szöveg az eredetihez. De ez nem igaz. Baso több mint nyolcszáz haikuját összevetettem a fordításokkal, sok olyan is van, hogy kilencszer fordították le, kilenc ember. És mindegyik hűséges az eredetihez. Nos, én így jutottam el a haikuhoz.” – tette hozzá.

Ma is tanít haiku költészetet, mert nagyon szeretik a hallgatók. Különös műfaj a haiku, látszólag egyszerű. Sokan művelik itthon is. Ám mint megtudtam, a legtöbbjük nem haiku. A haiku az epigramma édestestvére, mindkettőben nagyon fontos elem, hogy a végén van egy csattanó, egy meglepő fordulat, ami meghökkenti az olvasót. Ha ez nincs, akkor az nem haiku. A haiku sokszor nem egyértelmű. A japán irodalomban, nem csak a versekben, prózában is sokszor nyitva hagyják a mű végét. Ennek célja van, ösztönöz arra, hogy fejezze be az olvasó. „Kétféle haiku van, - magyarázza Vihar Judit – a hagyományos, ahol muszáj, hogy a természet szerepeljen benne, sőt valamelyik évszak, tehát valami ahhoz az évszakhoz kapcsolódó legyen, tavasszal például a cseresznyevirág, vagy az ősziben a telihold, mert az ősszel, szeptemberben, októberben a legszebb.”

Amikor Meidzsi császár 1868-ban kaput nyitott Európának és Amerikának, akkor Japánban megjelent a szabad vers. Rajongtak a külföldi kultúráért, elvetették az összes hagyományos japán műfajt egészen addig, míg Maszaoka Siki, író költő, fel nem hívta a figyelmet arra, hogy a japánoknak is vannak csodálatos versei, és érdemes újraéleszteni a régi hagyományokat. Ő volt az is, aki ezt a versformát haikunak nevezte el. „A modern haikuban már nem muszáj az öt, hét, öt, nem kell az évszakról írni, hanem lehet bármiről. 2000-ben volt egy haiku világtalálkozó Londonban, ahol egy egész délután át arról vitatkoztak, hogy a helikopter szót szabad-e a haikuba beletenni? A vége az lett, hogy természetesen szabad. Tehát a modern haikuban már minden megengedett.” – avat be Judit a haiku rejtelmeibe.

Vihar Judit nagy álma, hogy Japán után Budapesten is legyen haiku múzeum. Ez a reménye összefügg azzal is, hogy idén civil díjat kapott. A díj valóban a több mit két évtizedes elnöki munka előtt tiszteleg, ám adódott idén egy apropó hozzá, a Damjanich utcában megnyílt a Haiku Japán Klub. Juditnak ebben is elévülhetetlen érdemei vannak. „Amikor visszaléptem az elnökségtől, búcsúestet szerveztek nekem a klubtagok. Mindenkitől saját készítésű ajándékot kaptam, a végén pedig átadtak egy japán módra kendőbe burkolt csomagot, benne a Haiku Múzeum első téglájával. Gyönyörű tárgy, egy keramikus készítette, rá van írva japánul, hogy Haiku Múzeum és a nevem is. A társaság gazdasági titkára, mint megtudtam, egymillió forintot szerzett a tégla mellé. Tudtam, ha van pénz, akkor hozzá kell kezdeni.” – ecseteli Judit, hogyan született meg a klub gondolata. Rögtön helyszínt kezdett keresni, majd összeállították a pályázatot, hogy megkaphassák a volt postahivatali helyiséget. Bízik abban, hogy ott fog megnyílni a világon az első Japánon kívül működő Haiku Múzeum. Hatalmas haiku könyvgyűjteménye van ugyanis, talán egész Közép-Európában a legnagyobb, és ő szeretné, ha ez együtt is maradna. A múzeumban ezeket lehet majd megtekinteni, elolvasni, valamint megnézni azokat a haikukat, amelyekhez képek is társulnak, és persze beszélgetni a műfajról, vagy közösen alkotni újabbakat.

Az sem véletlen, hogy a klub Erzsébetvárosban nyílt meg, Judit mindig ebben a kerületben élt. Az édesanyja 12-13 éves volt, amikor a Damjanich utcába költöztek. Akkor még macskakövesek voltak az utcák, azzal játszottak, hogy az egyikre nem léptek rá, a másikra igen. Emlékszik arra, amikor még a szódások jöttek lovas kocsival, meg arra is, hogy nem volt még fridzsider, és akkor éjjel le kellett menni a jegeshez, ott üldögélni egy sámlin a jeget várva.

„Sokat utazom, de amikor a legjobb helyen voltam Japánban, akkor is oda vágytam vissza. Az akkori otthonom egy gyönyörű, világos szép lakás, pazar kilátással, onnan egészen a Keleti pályaudvarig el lehet látni. Olyan, mintha Párizsban lennénk.” – merengett el a múlton. Judit igazi lokálpatrióta, rajong a kerületért, szerinte a Damjanich utca környékénél nincs jobb sehol a világon. Ez az utca neki olyan, mint Tokió, egy nyüzsgő város, ahol azonban az emberek figyelnek egymásra. „Egy hölgy, aki egykor egy képzőművészeti társaság rendezvényeire a meghívókat postázta, mesélte nekem, hogy a levelek fele a Damjanich utcába szólt. Sok képzőművész lakik, lakott ott, tele van emléktáblával az utca.” – teszi hozzá mosolyogva. Azzal a házzal szemben, ahol a lakásunk van, a másik oldalon van a Karinthy Frigyes szülőháza. Az emléktábláját még az én apukám (a szerk.: Vihar Béla költő) állította neki, még írtak is erről cikket. Édesapám is nagyon szerette ezt a lakást, emléktábla őrzi az ő nevét is a házon.

S. Takács Zsuzsa