-Milyen képet mutat a Klauzál tér az ablakból?

-Hogy mondta az LGT? Miénk itt tér, mert mi nőttünk itt fel...Manapság nappal ritkán jövök ki, éjszaka élek. Akad itt a jó kocsma, amit én a bulinegyedből ismerek, azt szeretem. A hajnali, éneklő csapatokat kevésbé. Egyébként 6 éves korom óta rajzolok, festek, akkor egyszer elmentek itthonról a szüleim, s mire hazaértek zsírkrétával körberajzoltam a lakást. Itthon Rózsavölgyiné Tomonyák Gitta tanítványa voltam, majd grafikát tanultam Utrechtben, kalligráfiát Londonban. Arra jöttem haza, hogy megbetegedtek a szüleim. Bezárták a nyomdájukat a Dohány utcában és nekem kellett pénzt keresnem, miközben ápoltam őket.  Egy reklámügynökséget alapítottam, azóta is abból élünk a feleségemmel. A szüleim sokat szenvedtek, kénytelen voltam közben megbarátkozni az elmúlással. Édesanyám maradt tovább, vele gyakoroltuk, hogyan lehet megszeretni a fájdalmat. Erről szólnak a Klauzál téri képeim is...

-Ahogy én tudom, senki sem kérte fel, hogy megfesse az OSB táblákat, hobbiból dolgozik nap mint nap.

-Egyik reggel, amikor kelt fel a nap, rásütött a fatáblákra, s azok aranyló színben pompáztak. Rögtön arra gondoltam, hogy nekem ezzel dolgom van, lementem, megkerestem a művezetőt és ő küldött tovább a cég kommunikációs vezetőjéhez. Azóta festek, a festéket a kivitelező cégtől kapom, ők így szponzorálnak. 

- A homokmandalákkal a buddhisták azt üzenik, hogy semmi sem állandó, vagyis minden mulandó...

- Édesanyám halála után találtam rá ezekre a képekre, vagyis ők találtak meg engem.  Ezek nemcsak mandalák, inkább ősi, mantrikus mintáknak nevezném. A szláv-vidéktől Tibeten, Egyiptomon át egyre gyakrabban feltűnnek a különböző kultúrákban, s ezeket az elmúlás és a megújulás szimbólumainak tekintik.

-Az építkezés rácsok mögött zajlik, így a festményeiből is csak részletek látszanak.

-A halál mindmáig tabutéma, s ahogy bekukucskálnak a dróton át, közeli kapcsolatba kerülnek vele. Tegnap néhány feketébe öltözött, síró szemű ember sétált itt el, s egyikük megköszönte a képeket. A múlt héten két szőke kislány állt meg, s kerekre nyitott szemekkel bámultak és csak annyit mondtak – vaú. Ezért vagyok itt naponta 4-8 órát.

-Mi lesz a képek sorsa, elviszi egy teherautó és eltüzelik?

-Addig festek, míg az építkezés maga zajlik. S az időjárás nem kíméli őket, kopik a festék az esőben, fagyban. Aztán sem kerülnek szemétdombra, megállapodtunk a kivitelezővel, hogy művészeti célra tovább hasznosítom őket. Egy raktárba szállítom, aztán majd kitalálom, hogy mi legyen velük. Helyi iskolákat keresek meg, hogy ott otthonra találjon a képek egy része. Talán egy labirintust kéne belőlük építeni...