A hívószó a család volt ezen a fesztiválon, és a hozzánk legközelebb állók közösségének dolgai – hívják akár famíliának akár mispóhének – persze mindnyájunkat foglalkoztatnak. Dés László és testvérei édesanyjuk túrótortájának és egy zsidó származású nagycsalád mindennapjainak titkaiba avatták be az érdeklődőket. A hagyományos zsidó iskola nevét viselő utcai jesívában arról lehetett hallani, hogy milyen párkapcsolati problémák voltak a bibliai időkben, és hogy a szentek háztartásainak mi közük volt a mai szappanoperákhoz. Sokan voltak kíváncsiak Saly Noémi előadására az elfeledett zsidó süteményről a bóleszről, és a Glück lányok koncertjére is.

A fesztivál fő szervezője és házigazdáinak egyike, Borgula András, a Gólem Színház vezetője maga is meglepődött, amikor kiderült, hogy a színházterem dugig megtelt, amikor egy újkori sadcennel, házasságközvetítővel beszélgetetett. Borgula azzal is büszkélkedhetett, hogy az első Sálom utca rögtön nemzetközi esemény lett, hiszen a Cseh Nagykövetség illetve a Cseh Centrum is csatlakozott és több programmal itt emlékeztek meg Franz Kafka halálának 100. évfordulójáról. Az esemény megrendezésének érdekében összefogott Erzsébetváros Önkormányzata, a Gólem Központ, a Csányi5 – Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár és a MAZS alapítvány. Szándékaik szerint hagyományt teremtettek: a jövőben szeptember első vasárnapján minden évben visszatér a Sálom utca.

Az este az emlékezésé volt. A Csányi5-ben az Erzsébetvárosi Zsidó Örökségért Alapítvány a holokauszt 80. évfordulóját megjelölve olyan filmsorozat vetítését kezdte el, melyek egy-egy Auschwitzban megmaradt tárgy néhai tulajdonosát és annak családját mutatják be, így téve személyessé az egyébként felfoghatatlan borzalmakat.

„Auschwitz a legnagyobb zsidó temető” – idézte a korábbi köztársasági elnök, Áder János szavait az alapítvány elnöke Heisler András, arra emlékeztetve, hogy a náci Németország 432 ezer zsidó vallású magyart deportált ebbe a megsemmisítő táborba. Személyes emléket idézett: az Élet Menete nemzetközi szervezetének egy rendezvényén, amelyet a táborban tartottak, megismerkedett egy magyar kortársával. Ahogyan beszélgettek az ismeretlennel, lépésről lépésre kiderült, hogy fiatalon mindkettejük édesanyját ide hozták, majd rabszolgamunkára Lagenbilauba küldték. Az Appelplatzról felhívták a két túlélő anyát, akik emlékeztek is egymásra. Heisler András édesanyja egyébként idén 99 éves – a közönség meg is tapsolta.

– A hallgatás, az elhallgatás a tettesek, a bűnösök diadala – mondta Niedermüller Péter a megnyitó másik szónoka. Bevallotta, hogy fiatal éveiben elképzelni sem tudta, mit is jelent, hogy a holokauszt borzalmaiban hatmillió ember veszítette életét. Felfoghatatlan volt, túl sok, nem lehetett arcokat látni mögötte. Úgy gondolta a tettesek megkapták méltó büntetésüket, ez már a múlt.

Aztán személyessé fordult, amit örökre lezártnak hitt. Egy régi kedves ismerőse, aki külföldön, Frankfurtban élt, hosszú évek hallgatása után jelentkezett. El akarta mondani, amit maga is csak akkor, 1981-ben tudott meg. Édesapja 2000 zsidó életét mentette meg, egyikük pedig éppen az édesanyja volt. Hogy miért hallgattak erről? „Az ember nem azért segít másokon, hogy azután dicsekedjen vele” – mondta a lány édesapja.  „Nem titkoltam el semmit, csak nem tudtam beszélni arról, amit átéltem, mert erre nincsenek szavaim” – így az édesanya. Kinyílt egy ajtó a múltra. Amikor Niedermüller Péter erről a szüleinek beszélt, ők saját legközelebbi barátaik tragikus történetével feleltek.

Akár akarjuk, akár nem, a holokauszt nem egyszerűen valami távoli történelmi esemény, hanem máig is mindnyájunk életének része: nincs nemzeti történelem személyes történelem nélkül – mondta a polgármester és megemlékezését a híres kolumbiai író, Gabriel Garcia Marquez szavaival zárta: „Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékezik, és ahogyan emlékezik rá.”